Vég és kezdet
Minden háború után
valakinek ki kell takarítani.
Mert magától nem lesz
semmiféle rend sem.
Valakinek le kell tolni a romokat
az út szélére,
hogy elmehessenek
a hullákkal megrakott kocsik.
Valakinek el kell merülnie
iszapban és hamuban
kanapék rugóiban,
üvegszilánkokban
és véres rongyokban.
Valakinek ide kell vonszolni egy gerendát
hogy megtámassza a falat,
valakinek ablakot üvegezni
és ajtót rakni a sarokvasakba.
Fotogénnek éppen nem mondható
és évek kellenek hozzá.
A kamerák már elmentek
egy másik háborúba.
Helyre kell a hidakat
és újjá az állomásokat.
A sok feltűrögetésben
elrongyolódnak a ruhaujjak.
Valaki seprűvel a kezében
még emlegeti milyen volt akkor.
Valaki tiszta fejjel
bólogatva hallgatja.
De körülöttük már
egyre többen lesznek,
akiket ez untatni fog.
Valaki talán még
kiássa a bokorból
a rozsdás érveket
és áthordja őket a szemétdombra.
Azoknak, kik tudták
hogy miről volt itt szó,
át kell adni helyüket azoknak,
akik keveset tudnak.
És a kevésnél is kevesebbet.
És végül annyit, mint a semmi.
A fűben, mely benőtt
okot és okozatot,
valakinek heverészni kell,
kalásszal a szájában,
a felhőket bámulva.
(Reiman Judit fordítása)
In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése