[Túl közel vagyok...]
Túl közel vagyok, nem álmodhat rólam.
Nem lebegek fölötte, nem bújok
gyökerek alá. Túl közel vagyok.
Nem én éneklek hálóban a hallal.
Nem az én ujjamról gurul a gyűrű.
Túl közel vagyok. Segélykiáltásom
nélkül ég le a nagy ház. Túl közel,
nem kondulhat a harang hajamon.
Túl közel, vendégként nem léphetek be,
nem nyílnak szét előttem a falak.
Még egyszer nem halok meg olyan könnyen,
annyira testen-kívül, öntudatlan,
mint egykor az ő álmában. Közel,
túl közel. Hallom szisszenését
és látom e szó csilló pikkelyét,
ölelésébe merevülve. Alszik,
s e pillanatban az egyoroszlános vándorcirkusz
egyszer látott jegyszedőnője jobban
hozzáférhet, mint én, ki mellette
fekszem. Amazé most a rőtfüves völgy,
azúrkék éggel, a havas hegyek közt.
Én közel vagyok, túl közel: hiába,
nem pottyanhatok az égből elébe.
Kiáltásom csak fölébresztheti.
Én szegény, önnön alakomra szűkült!
Pedig voltam nyírfa, és gyík is voltam,
s kiléptem korokból és atlaszokból
színt játszó bőrrel. És megadatott,
hogy eltűnhettem bámuló szeme
elől: kegyelmek kegyelme! Közel,
túl közel vagyok, nem álmodhat rólam.
Alvó feje alól karom kihúzom,
zsibbadt: gombostűk raja zsibong benne.
Mindegyik tűfejen számlálnivaló
letaszított angyalok ülnek.
(Kerényi Grácia fordítása)
In: Kilátás porszemmel (Jelenkor, 1997)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése