Gabriela Mistral
Ősz
Nyárfák alá a haldokló fasorba
vonszoltam megtört testemet
és itt fekszem, már nem tudom mióta
elernyedten a fák alatt
a fák alatt s az alkonyat
rőt aranyát szívemre szórja.
Kihuny lassan a nap korongja
a fák felett, a fák felett
nem az én koldus szívemet
siratja ez a vérző pompa
kitártam pilledt karomat
a vágy után hogy lelkem óvja -
vagy hamvad bennem haldokolva
mint e rozsdás tar alkonyat.
A szikrányi vágy éltetett
fájó testembe oltva
e szikrányi vágy - reszketek
mint egy didergő kisgyerek -
elsurran mint a csöpp patak
a fák alatt a fák alatt
de ősz van, ősz, lehull karom -
többé nem tartja vissza.
Holt avar hinti illatát
a homlokomra halkan
óh tán a halál semmi más
csak hosszú kábult baktatás
a bűvös őszi parkon át
a zörgő holt avarban.
Hadd jöjjön hát az éj
a mély magány
hadd hintse szerteszét a dér
fehér szirmát - nem mozdulok
nem is vetem avarba ágyam
szavam sincs többé a fohász
egy hosszú, hosszú zokogás
a végtelen magányban.
(Wlassics Tibor fordítása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése