Túltenni a fákon

Richard Eberhart

Túltenni a fákon

Outwitting the Trees

Nem lehet túltenni a fákon. Nem hiszem. Mind

Legalább olyan százéves-természetű, és

Huszonöt métert markolnak a levegőbe a partról.

Olykor eső feketíti a törzsüket; olykor a hó

Nehezül ágaikra; olykor a szél reccsenti őket,

Földre rántja nagy karjukat; olykor csöndesen állnak,

Teliholdban, a lopózó őszt fogadják. És élőbbek,

Mint a mi megszemélyesített természetünk.

Mi: változunk. De ők mintha így szólnának: Állok,

És engedek, hajlok, moccanok, ha kell,

Évszakonként-hogy. Csak elemi csapás dönt le.

Tudják, hogy szökken a nedv, hogy roppan a jég, hogy

Vált az év; rendíthetetlenek; de az a fenyőillat

Milyen gyönyörűségesen hullámzik a szélbe,

Milyen árnyaltan élnek évet és napot,

Ahogy felülemelkedést sugallnak.

Platón és Arisztotelész nekik nem létezik.

Shakespeare, Krisztus nem érdekli őket,

Se az évszázadok ilyen-olyan forrongása,

És ha a jelenkor bőséges harcaiban

Meghal egy-egy fiatalember, azzal is

Mit kezdjenek. Elődeik annyi jelenkort

Megéltek már e földön. Ember-feletti

Igazság címertanát tartják a magasba.

És viszontlátjuk bennük vágyainkat:

Az állandóságot! mely legföljebb övék

- Bár a vegetáció sorsát is ki tudja.

Csodáljuk angyal-fensőbbségüket; nem tudnak ölni,

Csalni, lealjasodni, mocskolódni, és örökké

Azt a tökéletességet hordják, melyet mi csak

Érzünk, létrehozhatatlanul. Nem bírálnak.

Nem lehet túltenni a fákon, és nincs is miért.

(Tandori Dezső fordítása)